Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy ilyen soká hoztuk a következő részt, de az írónő Magyarországon telelt, én pedig nélküle nem igazán tudom felrakni a következő részt, tekintve, hogy ő írja. De most itt van, jó olvasást hozzá! Ha gondoljátok, megdobhattok egy-két komival, mert mostanában nem nagyon érkeztek, de ez csak egy tipp. :D
Puszi: Pati és Zsó ×××
:.Zayn.:
Elképedtem, valahol megdöbbentett amit hallottam, de mintha számítottam volna rá, amikor előtte álltam, lazára akartam venni a figurát és valami frappáns odaillőt benyögni, ám amikor közölte velem a tényeket, ledermedtem. Megfordult a fejemben, hogy hazudott, de talán egy kicsit túl jó hazugság lett volna. Azóta, amióta ez megtörtént, furcsa érzés marja a gyomrom; mintha ki a akarna fordulni és ez nem tetszett. Ugyan áttettük a fotózást néhány héttel későbbre és ez cseppet sem tetszett, talán azért mert ismét látnom kell őt. Amikor ránéztem a gyomromban ezer és ezer pillangó szállt fel-s alá, minden értelmes gondolatom egy pillanat alatt kiröppent fejemből, de mégis ott motoszkált bennem a kétségbeesés. Utáltam, hogy ilyen érzéseket tudott belőlem kiváltani.
-Állj! Állj! Zayn... - Morgolódott a menedzser a hangszigetelt üvegablak mögött ücsörögve. Morcosan lestem ki mikrofonom mögül és néztem a fiúkat, ahogy összevont szemmel figyeltek. Mérges voltam amiért félbeszakítottak, pedig egy hangot sem tévesztettem el.
-Mi van már? - Sziszegtem fülemre szorítva legújabb hófehér fülhallgatóm.
-Koncentrálj! - Ez feldühített, hiszen nem is tévedtem, nem értettem, hogy érti, így hát csak mérgesen fújtam egyet elindulva az ajtó felé. Útközben felkaptam fekete bőrdzsekim és kirontottam a túlzsúfolt szobába.
-Egy hangot sem tévesztettem el! - Tettem csípőre kezem, kihívón tekintve egyenként mindenkire, már egyenesen kíváncsi voltam, mit találnak ki.
-Csupán az, hogy a Little Things szövegét énekeled a They Don't Know About Us dallamára. - Dobolt a pulton várva válaszom. Értetlenül ácsorogtam, nem akartam elhinni, hogy ennyire nem figyeltem, barátaimat vizslattam, akik csak pókerarccal bólintottak. Morogva viharoztam el, nem volt kedvem semmihez, csak egy kis nyugalmat akartam, semmi mást. Kiérve a stúdióból csak még dühösebb lettem: szerettem az esőt, most viszont úgy esett, mintha dézsából öntenék. Zsebembe túrva kerestem telefonom, de helyette egy kulcs akadt a kezembe, tudtam, hogy nem az enyém már a formájából. A szakadó esőben bandukoltam végig köddel borított utcákon, melyeken alig járt ember és azon tanakodtam, hogy hogy kerülhetett hozzám a kulcs, de csak egy értelmes magyarázat jutott az eszembe. A kulcs véletlenül került hozzám azon az estén, amikor Angelánál voltam. Összeszorítottam az ujjaim az apró tárgy körül, paprikás voltam, amiért a sors kicsesz velem, látnom kell, bár nem akarom. Immáron teljesen átázva értem az utcánkba, jót tett az eső, ellazított, de korántsem annyira, mint kéne. Lehajtott fejjel szaporáztam meg a lépteimet, mikor egy hatalmas lökést éreztem vállaimban, egyből megtántorodtam. Szívem rögtön ki akart ugrani a helyétől a hirtelen adrenalin megnövekedés miatt. Egyből hátrakaptam a fejem és legnagyobb meglepetésemre egy méregzöld szempárral találtam szembe magam.
-Sajnálom - Mondta számomra érthetetlen nyelven. Ledermedtem, testemet egy különös érzés járta át, utáltam, hogy ilyet ki tud belőlem váltani, de rajta a legkisebb érzelem sem látszott. Eddig oly különleges göndör haja most csapzottan lógott egészen térdéig, nem hittem volna, hogy ilyen hosszú. Szó nélkül tovább akartam sétálni, de foglyul ejtett az az igéző szempár. Gond nélkül megszakította a szemkontaktust és indult tovább, bepánikoltam; gondolkodás nélkül keze után kaptam.
-Angela! Jól vagy? - Tettem fel a kérdést tétován, egy vékony kivágott blúzban volt, melyet már teljesen eláztatott az eső, mintha már órák óta sétálna ebben az ítéletidőben.
-Szerinted
hogy lehetnék jól ? Mindjárt halálra fagyok. Nekem miért nem volt
képes senki mondani, hogy ne induljak el pólóban várost nézni?
Legalább annyit mondhatott volna, hogy vigyek esernyőt... -
Sziszegte kitépve karját enyémből. Vállat vontam, ha nem szorul
a segítségemre hát rendben, tettem egy lépést az ellenkező
irányba, de nem tudtam volna csak úgy elsétálni. Vonakodva
ugyan, de levettem dzsekim és fejére dobtam; a közöttünk lévő
távolság ellenére is tökéletes volt a célzásom. Először
értetlenkedett, aztán határozott lépésekkel elém állt felém
nyújtva a ruhadarabot.-Nem szorulok a segítségedre. - Szegte fel állát, de engem nem tudott félrevezetni; remegett, akárhogy próbálta leplezni. Féloldalas mosoly kúszott arcomra, most, hogy így felfújta magát úgy nézett ki, mint egy harci puffancs.
-Nem is segítek neked! Csupán csak nincs kedvem kimosni... - Álltam elő a legbénább kifogással, de hatásos volt, nevetni kezdett. Hangja simogatta a lelkem, úgy éreztem ezt akarom hallani egész életemben, szebb volt így, akár egy angyal. Elhessegettem ezeket az őrült gondolatokat, helyette inkább elindultam haza. A legközelebb lévő házunkig egy hatalmas bamba vigyorral sétáltam, nem tehettem róla, egyszerűen nem tudtam levakarni magamról.
:.Angéla.:
Nem
tudtam felfogni min lepődött meg annyira Zayn, hiszen ő is fogadott
arra, hogy lefekszünk, akkor én miért ne tehettem volna meg?! Már
a nyaralóban sem volt túl szószátyár, pedig én élveztem a
társaságot, akármennyire is feszültek voltak, amiért tudták a
sztori 70%-át, próbáltak természetesen viselkedni. Nagyon örültem,
mert úgy nézett ki, Bogi a fellegekben jár, akkor én miért
panaszkodtam volna?! Londonban gyorsan teltek a napok, leginkább
pihentem, nem tudtam, mikor lesz rá lehetőségem, annyi emberrel
ismerkedtem meg, amennyivel csak tudtam. Meglepődtem mennyire
barátságosak velem, hiszen nem is idevalósi vagyok. Szokásomhoz
híven ma is elindultam az én kis városnéző túrámra, büszke
voltam magamra, amiért ebben az öt napban mindössze egyszer sikerült
eltévednem annyira, hogy muszáj volt felhívnom Bogit egy kis
útba igazításért. Minden nap más irányba indultam, a mai nap
sikeresen London egyik amolyan "gazdag negyed"- ében
kötöttem ki, sosem szerettem a gazdagokat, akaratlanul is
fennhordják az orrukat és túl feszültek. Órákig csak ültem a
ragyogó napsütésben és néztem a sok drágábbnál drágább
ruhába bújtatott kis yorkikat sétáltató nőket. Rendkívül
fáradt voltam, már órák óta sétálgattam, úgy éreztem, éppen
ideje hazamenni. Felpattantam és elindultam a hosszú utcán,
cseppeket éreztem meztelen vállamon, felnézve hatalmas sötét
felhőket láttam. Morgolódva ugyan, de tovább sétálta,m ma nem
volt kedvem ehhez az időjáráshoz. Percekkel később már hatalmas
cseppekben zuhogott az eső, gyorsítottam lépteim, bár nem volt sok
értelme, szinte azonnal eláztam. A köd pont olyan gyorsasággal
ereszkedett a városra akár az eső, úgy éreztem magam, akár egy
horror filmben. Nem volt értelme felnéznem sem, mivel annyira esett,
hogy szemembe csorgó esőtől semmit sem láttam, mérges voltam
Bogira, szólhatott volna, hogy itt szeszélyes az időjárás, talán
vettem volna valami melegebbet. Lökés éreztem bal vállamban,
egyből oda kaptam fejem és már megszokásból is bocsánatot
kértem magyarul. Meglepődtem az előttem álló fiú láttán, nem
hittem volna, hogy az utcán fogunk legközelebb találkozni, bezzeg ő
felkészült: bőrdzsekije tökéletesen taszította a vizet. Tovább
akartam indulni, hiszen nem voltunk barátok, de még ismerősök sem,
hogy bájcsevejbe kezdjünk. Megfogott és visszarántott, csak hogy
az állapotom felől érdeklődjön, próbáltam leplezni remegésem,
mely akkora már megállíthatatlanná vált. Szidtam Bogit, de az
arcára írt érzelmektől lesokkoltam, menekülni akartam, amíg csak
lehetett. Tovább indulva kicsit fellélegeztem, de ott motoszkált
bennem egy másik érzés is, amit talán még sosem éreztem. Egy
meleg dolog landolt nyakamban, bevallom szép dobás volt, tudtára
akartam adni, nekem ugyan nem kell a segítsége.
-
Nem is segítek neked! Csupán csak nincs kedvem kimosni... -
nevetésben törtem ki, ez a kijelentés hallatán, mit volt mit tenni,
elfogadtam a felkínált ruhadarabot és bamba mosollyal sétáltam
hazáig. Egy pillanat alatt elszállt minden haragom, már csak az
a jóleső boldogság maradt helyette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése